A boldog kezdetek

                1933. augusztus 2-án születtem, a leánykori nevem Mészáros Irén. Szerencsen születtem, ott is élek. Édesanyám tehetséges asszony volt. Mesterlevele volt szabásból és varrásból és géphímzésből. Több évig ezzel kereste a kenyerét. Az akkori „úri osztály” hölgytagjai vele terveztették és varratták meg csodálatos ruháikat. Nem véletlen tehát, hogy miután ceruzát vehettem a kezembe, embereket és ruhákat rajzolgattam. Így kezdődött az én „művészetem”. A lakásunk tele volt édesanyám által hímzett kalocsai függönyökkel és terítőkkel, tehát én is díszíteni szerettem volna otthonunkat. A szépen fehérre meszelt konyha falát, ha csak tehettem, „pingáltam”, amiért nem dicséretet, hanem szidást kaptam legnagyobb csodálkozásomra. Talán ennek az emlékét őrzöm az előszobám falán, amit a kalocsai pingáló asszonyok híres virágmintás motívumaival díszítettem. Aki hozzám belép, virágos mező fogadja.

                Az iskolában sorozatosan dicséreteket kaptam rajzból. A kezdeti ösztönös rajzok helyett az egyre tudatosabb ábrázolásban tanáraim segítettek. A református iskola első négy osztálya után a szerencsi polgári iskolában tanultam tovább. Áldom az emlékét akkori rajztanáromnak, György Antal művésztanárnak, aki az iskola igazgatója volt és képzőművészeti főiskolát végzett. Megfakult emlékek közt kutatva látom, amint elsőnek mindig az én rajzomat mutatta fel az osztálynak. Sokat dicsért, ez ösztönzött az egyre jobb teljesítményekre. Később én is a dicséret pedagógiájának lettem a híve. A gyermeket is az viszi előre, ha észreveszik jó szándékát.

                Már kezdő pedagógus koromban Apáczai Csere János megrendítően szép hitvallását választottam vezérlő fonalamul: „Én azok között, akik a magyar ifjúság ügyét előbbre mozdítják, a legkisebb vagyok. De szándékomra nézve, amellyel a cél elérésére törekszem, nincs, aki rajtam kifogjon.” Idekívánkozik Szakály Dezső néhány verssora:

„Ez az én tervem, hitvallásom is.

Esküt tettem rá, és azt tartom is.

Egy nemzedéknek fogom a kezét,

figyelem féltőn az ütőerét.

Egy nemzedéknek, mely, mint szökő ár

újra, szebbre tör, s emberségre vár.”

                A középfokú iskoláimat Miskolcon végeztem, a Tóth Pál Református Nőnevelő Intézet Leánylíceumában. Itt erősnek nevezhető művészeti nevelés volt. Zenetanárom: Dr. Baló József, rajztanárom Seres János festőművész volt, aki később Egerben a főiskolán tanított. Ebbe az iskolába már négy éves zongora előképzettséggel érkeztem.  Ma is imádom az értékes zenét. A zene és a festészet az érzelmek gyorsírása. Sajnos, már nincs meg a zongorám, a helyi zeneiskolának eladtam a márkás hangszeremet, a gyermekemnek a lakásvásárlását segítettem vele.

                Először tanítói oklevelet szereztem az 1951- 52-es tanévben, gyakorló évemet Monokon töltöttem. Régi álmom teljesült, amikor elvégeztem az Egri Tanárképző Főiskolán a rajz- földrajz szakot kitüntetéses- 5 egészes- oklevéllel. Tisztelettel és hálával emlékezem vissza Blaskó János tanár úrra, aki engem itt tanított. Egyik alkalommal így szólt hozzám: „Maga itt mindent megtanult, amit egy főiskolán meg lehet tanulni”. A diploma megszerzése után Szerencsen tanítottam az általános iskolában mindkét szakomat.  Mikor rajztanár lettem, sosem szégyenítettem meg sikertelen munkáért senkit, mivel mindig kiválasztottam a munka legsikeresebb részletét, és ezt dicsértem, és biztattam még a botkezűeket is. Egész tanári pályám során igyekeztem elvezetni az ifjúságot a szem demokráciájához, hogy esélye legyen a jövő társadalmának a szép és korszerű dolgok meglátására. Nem az számított, hogy hány órát fizet nekem az iskola, hanem hogy a gyermek és én mennyit bírunk.

                Később elvégeztem Egerben a rajz komplex továbbképzést majd Miskolcon az esti egyetem három éves tagozatán filozófiát, politikai gazdaságtant és munkásmozgalom történetet tanultam ötös eredménnyel. 1968- 69-ben esztétika szakosított tanfolyamon tanultam, majd 1981- 82-ben ismét esztétika továbbképző, speciális tanfolyamon vettem részt és sikeres vizsgát tettem esztétikából is.

                Nagyon szerettem tanulni. Mivel a rajz volt az egyik legfontosabb az életemben, a Képzőművészeti Főiskolán Balogh Jenő mesternél folytattam felsőfokú rajztanári képzést. Tanítottam először általános iskolában, majd 32 évig a gimnáziumban és 20 esztendeig a szakképző iskolában, továbbá a dolgozók esti gimnáziumában is. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy egyszerre több állásban is dolgoztam hihetetlen energiával és akaraterővel. Saját gyermekemen kívül éltető erőt, megújuló energiát adtak számomra a tanítványaim. Az ÉLETEM a tanítás, és az alkotás volt, és az is marad. Másik szenvedélyem a festés, a természet csodálatos formarendjébe való bepillantás mindig arra inspirál, hogy kiinduló erő, forrás, alap, csak a természet lehet. Szebb formát nem tudtam kitalálni annál, mint ami már körülöttem megalkottatott. Ha bármiféle tehetség rejlik bennem, nem tesz büszkévé, inkább alázatossá. A művésztanár napszerű, sugárzásának melegétől bontakozhat ki igazán tanítványainak alkotó és esztétikai befogadóképessége. Hiszem, hogy a rajztanár művészi alkotómunkája ennek a sugárzásnak alapvető forrása, ezt teszi, mint művészeti nevelőt hitelessé. Állandóan sugárzásban, adásban van.

                A mi pedagógusi pályánknak az a gyönyörűsége, hogy becsengetéstől kicsengetésig, amikor együtt vagyunk a gyerekekkel, a mi kezünkben van letéve a sorsuk. Mert ott csak az történhet, ha becsukom magam mögött az ajtót, amit én szeretnék. Minden órán egyfajta társadalom-építés folyik. Persze, ha valaki másokat akar tanítani, annak magának is folyamatosan tanulnia, akkumulálódnia kell.

                Tanítványaim között van iparművész, építész, szobrász, porcelánfestő, kirakatrendező, keramikus, húsznál több rajztanár, ha szűkebben nézem, nevelői hatásomat. Tágabban? Olyanokról, akik emberként elbuktak volna, nem tudok. Így hát talán én sem buktam meg.

            Annyi tehetséges gyermek van, akit meg kell tanítanunk repülni. Ki tanítja meg őket, ha nem a pedagógus? Mindannyiunknak, akik ezt a pályát választottuk, tenyerébe adták a gyerekeket. Közkatonaként is nagyszerű érzés, ha azonos hullámhosszra tudunk kerülni velük, ha sikerül megfogni a lelküket. Nyugdíjazásom napján először nem sétáltam a padok között, hanem ülve maradtam a tanári asztalnál, s arról beszéltem nekik, milyen csodálatos érzés velük lenni. Nem fordult elő a tanári pályám 59 éve alatt, hogy egyetlen gyermek durván szóljon hozzám, vagy ne fogadjon szót. Azt a tiszteletet kaptam vissza, amiben én magam is részesítettem őket.