Az utolsó fejezet

Az utolsó fejezet előzményei: SZERKESZTÉS ALATT a személyes szöveg megjelenítés

Szerencs város honlapja

Szerencsi Hírek

Szerencsi Tv

Szerencsi TV

Szerencsi TV (facebook oldala)

BÚCSÚ A MŰVÉSZTANÁRTÓL
 
A család, barátok, kollégák, tanítványok, ismerősök vettek végső búcsút december 14-én délután a szerencsi ravatalozóban Tóth Miklósné (szül.: Mészáros Irén) művésztanártól, a számtalan kitüntetésben és elismerésben részesült pedagógustól, aki december 8-án, életének 80. évében fejezte be földi pályáját. A ravatalnál Börzsönyi József református esperes gyászbeszédében a talentumokról szóló példázatot említve szólt arról, hogy amikor az idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta neki vagyonát, a legtöbb öt volt, amit az egyiknek adott. Tóth Miklósné művészetében legalább négy talentummal rendelkezett: festészet, szobrászat, építészet és a zene. Az esperes ehhez tette hozzá az irodalmat, ami kiteljesítette és gazdaggá tette az ő életét. A lelkész beszédében hangsúlyozta, hogy igazi pedagógusként kísérte figyelemmel tanítványai pályafutását, az ütőerükön tartott a kezét. 
Gazdóf Miklósné, a szerencsi Bocskai István Katolikus Gimnázium igazgatóhelyettese a kollégák nevében búcsúzott Tóth Miklósnétól, akinek beszédét az alábbiakban közöljük: 
 
„Gyászoló család, búcsúzó megemlékezők!
Az a fájdalmas kötelesség hárult rám, hogy a Bocskai István Katolikus Gimnázium valamennyi pedagógusa és dolgozója nevében búcsút vegyek Tóth Miklósnétól, az iskola nyugalmazott művésztanárától. 
Megrendítő volt a hír, hogy Irénke eltávozott közülünk. Oly sokáig fel sem tűnt, hogy felette is múlik az idő. Kortalannak gondoltuk, akiről azt hittük, hogy mindig velünk marad. Nyolcvan évesen fejezte be földi pályafutását, mellyel nemcsak egy édesanyát, nagymamát és kollégát, hanem egy igazi szerencsi polgárt is elveszítettünk. Több mint húsz évet dolgozott a gimnáziumban, majd elérve a nyugdíjkorhatárt, éveit meghazudtolva, szellemileg teljesen frissen, mindig újabb kihívásoknak megfelelve tanított és dolgozott tovább. Ez nem volt számára megerőltető. Hiszen az volt a munkája, ami a legkedvesebb foglalatossága. Ez nagy ajándéka a sorsnak.
De nagy ajándékot kapott a gimnázium sok száz tanulója is, aki tőled sajátíthatta el a rajzolás mesterségét, a művészetek szépségét. Oly szerteágazó volt a tudásod, hogy felüdülni is érdemes volt bemenni hozzád egy-egy órára. Ezt a diákok is tudták. Ugyan tartottak tőled tanítványaid, mert követeltél. Nálad nem lehetett nem készülni vagy elsumákolni a házi feladatot. Felnéztek rád, mert tisztelted és becsülted őket. A kezed alól kikerülő későbbi mérnökeink neked köszönhetik a sík- és térábrázolás rendszerének elsajátítását, melyek a műszaki egyetemen és építőipari főiskolán tanultakhoz járultak hozzá. Az iparművészeti egyetemen végző hallgatók is hálásak lehetnek neked, hogy bevezetted őket a csendélet- és portrékészítés rejtelmeibe. Természetesen ezekben az órákban nemcsak ők gondolnak rád hálás szívvel, hanem mindenki, aki tanítványodnak mondhatja magát.
Kolléganőnk nem ismert lehetetlent: ha egy tanulóban felfedezte a tehetséget, időt és fáradságot nem kímélve segítette végig a sikerhez vezető úton. Kiváló versenyfelkészítő volt, aki megszámlálhatatlan országos és nemzetközi eredményt ért el tanulóival. Európa-díjas növendékei az életben mind a jó rajzkészségükkel boldogulnak. A Bocskai Gimnázium ma is őrzi Irénke keze nyomát: ma is funkcionál a rajz-szaktanterem, amit saját ízlésének és tudásának megfelelően rendezett be. Az igazgatói irodában ott függ a két falat beborító Bocskait ábrázoló történelmi témájú olajfestménye
Irénke minden rezdülésében, mondatában jó tanító, kiváló tanár és kolléga volt. Mindig szívesen beszélt terveiről, eredményeiről. Akik közel kerültek hozzá, bepillantást kaphattak családi életébe: tudtuk, hogy lánya, - Zsuzsa - mikor, milyen fellépésre készül. Unokáját a rajongásig szerette. Gyakran sütötte Attila kedvenc süteményét, hogy a vasútállomáson – Debrecenből Sárospatakra átutazóban – átadhassa neki. Irénke szigorú tekintete mögött mély emberség és határtalan kedvesség rejtőzött. 
Felötlik bennem egy 2000-ben szervezett tantestületi kirándulásunk. Erdélyben voltunk, és a Tordai-hasadékot akartuk megrohamozni. Irénke a hivatása mellett döntött és maradt. Nagy ártatlanul megkérdezte a sofőrt: – Nincs véletlenül egy háromlábú széke? A gépkocsivezető értetlenül nézett rá, mi azonban tudtuk, hogy a kérdés nagyon komoly. Irénke festeni akart. Természetesen ő nem ismert lehetetlent. Mire megjártuk a hasadékot, széket is szerzett és képet is festett..
Látod, Irénke? Ilyen apró kis emlékek éreztetik hiányodat. Isten veled! Nyugodj békében.
Kosztolányi Dezső verses vallomásával búcsúzom, mely szolgáljon mindannyiunk számára útmutatásul:
„Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla. „Hol volt…”
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”
 
 
Tóth Miklósnét a szerencsi református temetőben helyezték örök nyugalomra. 
Emlékét megőrizzük!
 

Szerencsi Hírek 14. oldal

Címkék

A címkék listája üres.