Nap szerettem volna lenni, 

aki fényt és meleget sugároz

 

                Nagyon nehéz, de tartalmas pedagógiai munkásság van mögöttem. Cipeltem a keresztemet, amit a jó Isten rám rakott, de nemigen voltak mellettem Veronikák, akik a véres verejtékem letöröljék, volt viszont jövőben vetett hitem. Gyönyörű pályafutás volt az enyém. Minden iskolatípusban taníthattam, miközben állandóan képeztem magam, hogy a legújabb, legkorszerűbb kihívásoknak is eleget tudjak tenni.

            Tizenhat évig voltam az osztályfőnöki munkaközösség vezetője is. Erre a tisztségre a tantestület választott meg. Akkoriban ezért sem órakedvezmény, sem pótdíj nem járt.   Viszont mindig érdekelt az ember nevelhetősége. A művészetek emberformáló erejéhez nem fér kétség.

             Tizenhat évig voltam a Pedagógus Szakszervezet járási titkára. Erre a tisztségre a kollégáim választottak négyévenként újra. Fő támogatást a többi vezetőségi taggal együtt, a Hegyalja Pedagógus Kórusnak, valamint a tanítók és a tanárok sporttevékenységéhez igyekeztem biztosítani. Kórusunk vezetője akkor Reményi János „Liszt- díjas” karnagy volt.

            Pedagógiai alkotó munkámat harminc bemutató tanítás jellemzi, amit a járás nevelői részére, a szakfelügyelők felkérésére tartottam. Az utolsó ilyen foglalkozás a helyi gimnáziumban volt. Témája a romantika magyar festészete, annak történelmi, zenei és irodalmi vonatkozásaival együtt. Erre 2003-ban a gimnázium igazgatója kért fel. Ez volt az utolsó év, amit a gimnáziumban tanítottam. Mélységesen hiszem: a pedagógus fényt és világosságot visz a tantermekbe. Szenvedélyesen tanítottam a gyermekeket az emberi kultúra tiszteletére, a művészetek befogadására, az alkotómunka szépségére. Egész munkásságom során az ízlés kialakítását, a tanulóifjúság esztétikai nevelését, a gyermekek látáskultúrájának kimunkálását, a tehetségek felkarolását tartottam fontosnak. A rajz világnyelv, tehát fontos, semmivel nem pótolható, értékközvetítő tárgy. Ez a művészeti ág elvezeti az ifjúságot a szem demokráciájához, hogy esélye legyen a jövő társadalmának szép és korszerű meglátására. Sok továbbképzésen vettem részt, hogy a vizuális kultúra birtoklásához a legeredményesebb módon vezethessem el az ifjúságot.  A gyönyörű, saját kezűleg készített rajz szaktantermemet is ennek szolgálatába állítottam. Látó gyerekeket akartam nevelni, mert becsukott szemmel nem lehet eljutni Európába.

            Az egykori szerencsi laktanyában, egy időben kulturális foglalkozás keretében művészettörténetet vetíthettem, és pedagógiai és gyermeknevelési előadásokat tartottam. Itt korábban a férjem országos hírű kórust vezetett és menetgyakorlati dalokat tanított. Ezekért pénzt soha nem fogadott el.

                Pályám során rendszeresen vezettem rajzszakkört, tehetséges tanítványaimnak, akikkel évente sok díjat hoztunk az iskolának. Gimnáziumi szakkörömben állandó volt a túljelentkezés. Több mint negyven tanuló rohamozott meg szeptemberben. Magam előtt tartottam Goethe gondolatát: „a legtöbb, amit a gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Soha senkit nem rekesztettem ki. Két csoportra bontottam őket. A legtehetségesebbeket a haladó csoportba osztottam, repülni tanítottam őket gondolatban és gyakorlatban. Közülük került ki a kétszeres „Frankfurti- díjas” Szabó Zsuzsi iparművész, vagy a „Milánói- díjas” Czakó Gabriella iparművész, az ötszörös „Európa- díjas” Sallai Tibor rajztanár, aki díjait még gimnazista korában nyerte, szakkörön kívül is sokat foglalkoztam vele. Tudtam, hogy ennek az országnak a tehetségekre nagy szüksége van, ezek közül egy sem veszhet el. Talán ennek köszönhetően kaptam meg 1977-ben az Oktatási Minisztertől a „KIVÁLÓ TANÁR” címet, amit az Országházban vehettem át.

            Hosszú évekig tanítványaimmal részt vettünk az Európa versenyeken rajzból.  Harminckilenc „Európa-díjas” tanítványt neveltem fel, ezzel első lettem a magyar rajztanárok között. Megkaptam a „Versenygyőztes” zászlót is, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének érmét, Szili Katalin és José Manuel Barroso oklevelét. A verseny 2005-ben zárult. Akkor én már csak a Szerencsi Szakképző Iskolában dolgoztam kevés órában. Ott is jó eredménnyel.

A továbbiakban a tanítványaim visszaemlékezéseiből idézek. Egy küzdelmes, de eredményes életút leírása a szülői háztól a jelenig, megnyugvást jelent számomra, ha végig gondolom az elmúlt 78 évemet. Nem éltem hiába!

            Egyik magyar szakos kolleganő „Környezetem egy jellegzetes alakja” címmel dolgozatot íratott. Egy kislány rólam írta a fogalmazását. A kartársnő fénymásolta és átadta nekem. Ebből idézek:

„Gyakran mondja, hogy a természet milyen csodálatos, mennyi mindent teremtett, de ezek között nincs két egyforma. Épp azért azt tanítja: hogy a körülöttünk levő egyhangúságban próbáljuk megteremteni a magunk egyedi világát, a tetszésünket megnyerő, de egymáshoz jól illő bútorok, ruhák megválasztásával. Sok tanítványa van, és ezek nagy része- köztük én is- nagyon szeretik az óráit.”

Az 1998-ban „Európa-díjas” fiú tanítványom ezt írta: 

„Az igazán nekem való feladatokat a rajzszakkörön kaptam, nagyon szerettem az ott levő változatosságot, de persze a munka sem volt könnyű. Nagyon sokat, nagyon alaposan foglalkozott velünk. Dicséretet, kritikát egyaránt kaptunk. Mindig személy szerint korrigált mindenkit, soha nem voltam olyan helyzetben, hogy ne tudtam volna, min kell változtatni.

Nagyon komolyan foglalkozott velünk, sokszor késő délutánokig. Nagyon sok munkája volt az elért eredményekben, legalább annyi, ha nem több mint nekem, Mert minden díj, a számára is, egy elismerés volt.

Összességébe véve tulajdonképpen egy életszemléletet kaptam tőle, nem csak a szűken értelmezett tudást, egy olyan szemléletet, aminek a lényege; a világ dolgaiban levő szépségek felfedezése.”

A 2000-ben „Európa-díjat” kapott egyik lány tanítványom így idézi fel emlékeit: 

„Mert tanárnő nemcsak rajzolni, hanem élni is megtanított, mert megtanultam könnyedén kezelni a dolgokat, az akadályokat, és elviselni a kudarcot, mert az igazán nagy emberek is sokszor elbuknak, de újra és újra fel kell állni, és küzdeni kell a sikerért és azért, amit igazán szeretünk. Köszönettel tartozom neki, mert ő nem csak egy rajztanárnő, hanem a „Tanárnő” akire az élet bármely területén számíthatok.”

Csutorás Annamária újságírónő, egykori tanítványom, az Észak- Magyarország című újság hasábjain pedig így emlékezett rám:

„Akkor tájt persze még csak azt tudtuk, hogy rá mindig számítani lehet, hogy nem tudunk hozzá olyan kéréssel fordulni, amely hiába hangzott volna el. Velünk csillagtúrázott a környező dombokon, készségesen elmagyarázott mindent a tanulószobán, amit nem értettünk.

Évek múlva azok között láttam viszont, akik azért ültek egy asztal mellé, hogy megvitassák a különböző pedagógiai kísérletekben elért eredményeiket, összevessék tapasztalataikat. Azóta is ott látom minden olyan pedagógiai tanácskozáson, amelyen arról vitáznak, beszélgetnek tanítók, tanárok, hogy miként taníthatnának még jobban, még eredményesebben, miként lehetne még többet adni tanítványainak abból a tudásból, amelyet folytonosan megújítva önmagukat, magukban hordoznak. S azt hiszem, azért maradt olyan fiatal, noha felette is szállnak az évek, s kezén nem tudná már megszámolni, hogy egykori tanítványaiból hányan váltak kartársakká, akik közül nem egy, s nem kettő rá szeretne hasonlítani. Ezt persze soha senki nem merte megmondani neki.”

Azonosulni tudok Szakály Dezső verssoraival:

„Tervem csak egy van, állandó, s örök:

- ha a nap süt rám, ha a menny dörög -

vetni a magot, a gazt irtani,

az ifjú embert úgy tanítani,

ege, ha borul, vagy ha kiderül,

szeresse honát „rendületlenül”!” 

LAPOZÁS

Creative Commons Licenc
Szederné Tóth Zsuzsa Tóth Miklósné művésztanár című műve Creative Commons Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 Nemzetközi Licenc alatt van.
Based on a work at https://toth-miklosne-muvesztanar.webnode.hu/.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: https://toth-miklosne-muvesztanar.webnode.hu/