Az emlék-töredékek


BALLADA A MAMÁKRÓL by szetozsu

 

                 Ülök az ablak előtt. Nézem a téli tájat. Kezemben Euripidész írása. Szememben könnyek. Már sokadszorra olvasom az író sorait:

„Egy erdő ment kézenfogva. Egy egész erdő.

Egyik fa fogta a másik kezét.

Folyón lábaltak át, hegyre kapaszkodtak fel,

Réten ballagtak keresztül,

és sohasem engedték el egymás kezét.”

                Döntöttem ezen a februári késő délutánon. Megkeresem azt a két fát, amelyik sohasem engedte el egymás kezét. Felpakoltam az autót: festőállvány, festékek, ecsetek, kempingasztal kerültek bele.

               Másnap szombat volt. Kora hajnalban útra keltem. Még sötét volt. A mellettem levő üres helyen a Bükk hegységet ábrázoló térkép feküdt.

                Elindultam a téli havas tájban- nem gondoltam a csúszós utak veszélyeire- megkeresni azt a két fát, amelyek kifejezték két ember sorsának, egymás egyesített erejének fontosságát. Télen a legszebbek a fák: csontvázaik, mint élő szobrok rajzolódnak ki sötéten a fehér tájban. Belső érzéseim irányították kezemben a kormánykereket. Mire a hegyhez értem, kivilágosodott.

                Sehol egy emberi, vagy állati lábnyom, sehol egy autókerék nyomvonala. Nem volt sem téli gumim, sem hóláncom. Nem voltam egyedül, Isten velem volt. Rábíztam magam, aki engem erős próbára tett, de soha nem hagyott el. Lassan kapaszkodott az autó felfelé. Alattam több száz méteres szakadék volt látható. Egyszer csak kiszélesedett az út: valószínű egy nyári pihenőhöz értem a havas tájban. Megállítottam a kocsit, kiszálltam és megdöbbenten láttam azt a két fát, amelyek sohasem engedték el egymás „kezét”. Lehet ez véletlen? Vagy a sorsom irányított?

            Kipakoltam hát a szükséges felszerelést és elkezdtem készíteni a vázlatot, az ecsetrajzot. Megszállottan dolgoztam. Csak szürkületben vettem észre, hogy ujjaimban csontig hatolt a hideg.

Ezen a festményen otthon még hetekig dolgoztam.

                Délelőtt kisütött a nap. Bágyadt sugarai nápolyi sárgára színezték a háttérben húzódó mészkőláncot. A napfény hatására a hó olvadozni kezdett, majd a hólé csörgedező patakként lecsorgott a mélybe. Ez volt a természet zenéje. Úgy éreztem, a természet templomába érkeztem. Az összehajló két fa egy kápolna kupoláját mintázta, a fekete törzsű fák szobrok voltak az imahelyen. A festészetet a sárgás hegyvonulat képviselte. A zenét az olvadozó patak csobogása szolgáltatta. Együtt éreztem a festészet, építészet, szobrászat, zene csodáját. Ez óriási művészeti együtthatás volt.

      Ez a festményem, a Téli Bükk került be a Kortárs Művészek Lexikonába. Megtekinthető az Artportalon .  

A munkámat megáldotta a Mindenható, aki végig velem volt, akkor is, amíg alapjáratban leereszkedtem a hegyről, amíg a 37-es főúton hazaértem. Otthon jutott eszembe, hogy egész nap ihletetten festettem, sem nem ettem, sem nem ittam, de semminek a hiányát nem éreztem.

LAPOZÁS

Creative Commons Licenc
Szederné Tóth Zsuzsa Tóth Miklósné művésztanár című műve Creative Commons Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 Nemzetközi Licenc alatt van.
Based on a work at https://toth-miklosne-muvesztanar.webnode.hu/.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: https://toth-miklosne-muvesztanar.webnode.hu/